Atlanti átkelés

 1) Martinique

Ezen a szigeten kötöttünk ki. (La Marin nevű kis településen)
(Az ARC-s versenyzők nem ide, hanem a szomszédos Saint Luciára érkeztek) Azt kell róla tudni, hogy a francia Antillákhoz tartozik, a Szél felőli szigetek környékén (franciául beszélnek, angolul nem igen), EU-hoz tartozik, euróval fizettünk. Hatalmas természeti és kulturális sokk volt és az óta is. Egyből iszonyú meleg lett, a víz 28 fok körüli, a levegő még melegebb. 5 órával van kevesebb, mint otthon. Itt mindenki le van lassulva. A kikötőbe is 1 órát kellett várnunk mire kiköthettünk: 3 emberrel is beszéltünk, rádión is személyesen is, mindenki azt kérdezte, hogy hány napot maradunk, mondtuk 3, erre ők: jó maradjunk, ahol, vagyunk, megy és szól a kollegának. Végül 19 nap és 1 óra várakozás után beálltunk a marinába! Gyönyörű volt a kikötő, európai szemnek egészen biztos. A marina szélén kaptunk helyet, ezért kb. 50 méterre volt az esőerdő. Itt, mint az egész térségben a négerek a lakosok, a rabszolgák leszármazottai, őslakosok (Karibok) nincsenek. Ez a kikötő tele volt franciákkal (fehérek), itt élnek a marinában egész évben, ami nem meglepő mert iszonyú olcsó! Egy éjszaka 25 euró, ebben benne van a vizes blokk használata (nagyon szép és tiszta, naponta többször takarítják). Viszonyítás: olaszoknál egy sima kikötőben, ahol nincs semmi (nem hogy ilyen környezet) elkérnek 20 eurót, a horvátoknál a legolcsóbb vizes blokkal rendelkező helyen elkérnek 60 eurót is. Itt a hajó éves tárolása: 1700 euró (szintén a „paradicsom” közepén) a horvátoknál egy ilyen szintű kikötőben a tárolás 5000 eurónál kezdődik.
A hajók egyébként kívülről nagyon elhanyagoltnak látszanak, de Ricsi felvilágosított, hogy ezen ne lepődjek meg, mert a franciák ilyenek. Ez a kikötő egyébként nagyon élhető, amit mi sem bizonyít jobban, hogy zömében 60 évesek és fiatal párok élnek egészen pici (pelenkás, mászós) gyerekekkel. Olyan, mint egy falu: a szomszédok segítenek a hajószerelésben, átmennek egymáshoz vacsorára, a gyerekek együtt rollereznek-bicikliznek a stégen. A marina épületéhez hozzá tartozik egy csomó bolt, egy pizzázó, az emeleten hangulatos bár, hajós boltok, nem messze pedig van egy szupermarket. Annak is meg van a hangulata! Szól a karib és a reggae zene (mint mindenhol), olyan gyümölcsök vannak, miről nem is tudtuk, hogy léteznek.
A rumok pedig 50foknál kezdődnek! A bevásárló kocsit pedig el lehet vinni a hajóhoz (bevásárló zacsit nem adnak). Ja és árulnak alkoholmentes eper ízű sört, épp azt iszom.
Viszonylag hamar sötétedik 5-6 óra között, ami nem baj, mert akkor kezd el jó idő lenni. Általában akkor indul be az élet: a kikötőben valami mindig van: salsa est vagy éppen a helyiek (kiegészülve a hajósokkal) tartanak bolha piacot, persze zene mellett.
Így vett Ricsi olcsón helyi tengeri térképeket.
A kikötőn kívül is egész jó. Van helyi piac: néger nők árulnak helyi fűszereket, ruhákat stb. A piaccal szemben egy igazán üvegtigris jellegű kofa: cukornádat előttünk teszi be a darálóba és készíti el jó hangos motor mellett, a lé vödörbe, majd pohárba. Nem EU szabvány 
Két este ki mentünk étterembe enni. Az első (Ti Toques nevű, kiejtve: titok ) franciásabb volt és finom. A fiúk mohito koktélt, én ananászos koktélt ittam. Ekkor szembesültünk vele, hogy itt a koktél nagyon üt, mert a rum 50%-os nem úgy, mint otthon, ahol 30% körüli, a fiúknak jó is lett a kedve. A menü: két féle marha bélszín és sült bárányborda. Hatalmas tányéron hozták ki, sült zöldségekkel és sült krumplival, külön kis csészében szósszal, mindegyiket háromfelé osztottuk így mindenki evett mindenből. A végén még speciális francia édességet ettünk, az egyik egy pici, meleg kakaós muffin, belül megtöltve csoki krémmel, amit nem lehet leírni, hogy mennyire csokis és finom volt! Egyébként nem értettük, hogy miért vannak olyan kevesen az étterembe. Mire végig ettük ezt a menüt és még haza sétáltunk: csak akkor volt este 9óra helyi idő szerint…még nem álltunk át.
Mivel nappal nagyon meleg van, úgy döntöttem, hogy nem rövid naci és póló lesz rajtam, hanem bikini és egy nagy piros strand kendő. Kikötésünk második és harmadik napján a hajót tettük rendbe kívül és belül, mielőtt megérkezett volna Kálmán barátnője, Linda és Laci bácsi felesége, Katalin. A fiúk mosták a hajót így megkértem Laci bácsit, hogy locsoljon le a slaggal, jól esett…Aztán megérkeztek a lányok, az első közös estét egy hangulatos étteremben töltöttük el: nagy bungaló szerűség volt, alattunk a deszkák között látni lehetett a vizet. Körbe zászlók voltak kirakva, fa volt az egész helyiség, akváriummal és egzotikus növényekkel díszítve, igyekeztek karibi hangulatot nyújtani. Az étlapról általában elmondható, hogy nincsenek szárnyasok, inkább a steakek a jellemzőek, marhából, disznóból, bárányból és persze kaphatóak tenger gyümölcsei is. Halat nem rendeltünk, mert az úton fogtunk tonhalat, így nem kívántuk már, ill. én nem is mernék enni, mert a környéken lehet a nem mély tengeri halakban toxin. No, mivel nem volt csirke, gondoltam jó lesz a bárány krumplival…akkora bárányt hoztak ki, hogy mindenki csak nézett, én is. Neki estem, és kiderült azért van rajta csont és zsír is, így nem is volt olyan nagy. Egyébként itt másként fűszereznek, mint amit megszoktunk, nyitottnak kell lenni az új ízekre.
Másnap bevásároltunk hideg kajából és felhúztuk a horgonyt. Cél Saint Lucia.

3) Saint Lucia

A hajóút csupán 5-6 óra volt, ami csak az újonnan jötteknek volt hosszú és billegős.
Amúgy kifejezetten kellemes volt, mivel végre járt a levegő és nem folyt rólunk a víz. A sziget volt brit gyarmat, itt is sok feketével, de angol a mindennapi nyelv. Viszont ez már nem EU. A lazaság azonban ugyanúgy megvan. A kikötés (Rodney Bay öböl) ezért ismét nem volt olajozott. Mondták, hogy várjunk, maradjunk, ott ahol vagyunk. Ezt megunva beálltunk a kijelölt helyre. Ricsi ezután jól nevelt hajós módjára bement az Office-ba, ahol a dolgozók épp énekelgettek…csak úgy. Ez a marina azért drágább volt, mint az előző, de nagyobb is, arról nem is beszélve, hogy itt vannak az ARC-s hajósok: könnyen felismerni őket, mert a hajókon láthatók a rajtszámok az ARC-s zászlóval és mivel ünnepelnek (hisz átjöttek a nagy vízen) a hajókon található több tíz zászlót felhúzták, elég színes kavalkád volt. Volt olyan hajó is, akinek több ARC-s zászló lobogott 2006tól kezdve 2011ig, tehát nem először tette meg a távot. Legnagyobb örömünkre olyan helyet kaptunk, amelytől hárommal odébb az egyetlen, hivatalosan is nevezett magyar ARC-s csapat katamaránja állt. Ricsi üdvözlés képen vitt nekik egy kancsó rumos kólát.
A marina hangulatában egészen más, mint a Martinique-i, itt minden a buliról szól. Végig éttermek ahol élő zene megy a vacsorához. Eszméletlen jó zenészek a feketék: kikötésünk estéjén a vacsoránkhoz egy 4 tagú csapat adta többek közt raggea zenét, ami olyan jól sikerült, hogy a végén mindenki táncolt. A vacsora alatt ért minket még egy meglepetés: a szomszédos asztalnál egy jó hangulatú társaság vacsorázott, iszogatott, angolul diskurálva, eltelt vagy már egy óra is, mikor egy srác el kezdte simogatni Laci bácsi fejét (nem kicsit volt kész a fiú), ekkor felé/felénk fordult a társaságból egy csaj és „rászólt” a haverjára: „Hé, baszd meg….” Mindenki néz, a csaj meglátja Laci bácsi magyar feliratos pólóját és megörül, hogy MAGYAROK!!! Már 1éve 2 hónapja itt dolgozik egy kaszinóban, de eddig csak 2 magyarral találkozott, és épp aznap este volt a búcsú bulija, mert megunta a szigetet. Azt mondta, hogy csak pár napja van jó idő, eddig, 2 hónapig csak szakadt az eső. Mesélte, hogy szép a marinás rész, de itt élni a helyiek mellett stb. az már nem olyan jó, ill. haveroknak a helyiek nagyon aranyosak, de ennél többet ő nem akar. Most haza megy. Az este érdekes pillanatokat is tartogatott, a tömegben megjelent egy-két igazán kihívó ruhájú fekete nő, Ricsi szerint hivatásos pillangók… Az egyik még közülük is kitűnt. Képzeljetek el egy fekete nőt Rubint Réka alakjával (de ne akkora és ne szilikon mellel), erős sminkkel, piros, magas sarkú szandálban, hozzá egy nagyon felsliccelt piros egybe részes szoknyát. A szitu a következő: a fehérnép, főleg a férfiak már nem voltak szomjasak, a zenészek pedig csinálták a műsort. Ha az énekbe elértek egy pontra le kellett guggolni és rázni a csípőt, nekik ez nem ment, aztán behívták a nőcit… na az tényleg tudta rázni, a férfiak örömére…a zenészek kiválasztották a legnagyobb szájú fehér pasit, hogy akkor tessék feküdjön a földre és majd táncol a csaj felette, de a csaj nem ezt tette. Táncolt és egyszer csak helyből felugrott és a levegőben csinált egy spárgát, utána spárgában rázuhant a pasi hasára…nem azt kapta, amire számított…(hát én bottal nem nyúlnék ahhoz a nőhöz)
Másnap kicsit körül néztünk Ricsivel a boltokban, főleg a hajós boltban, ill. beültünk kávézni, ahol volt wifi-s net, így kb. 1 hónap után megnéztük a leveleinket. Érdekes momentum, hogy reggel minden hajós ezt teszi: hóna alá vágja a laptopját, ami 90%-ban Apple, kikéri a kis kávéját és croassain-ját és netezik.
Ricsi szeretett volna pénzt felvenni automatából, de elnyelte a gép a kártyáját…szerencsére másnap visszakapta a bankban, így lett helyi pénze: Karib dollár, 1 Karib dollár 100 Ft, eurót nem igen fogadnak el.
Itt is nagyon kulturált a vizes blokk, több kisebb egység van, és hogy csak a fizetős vendégek használhassák: kódot kell beírni az ajtónál.
A helyiek pedig, mint írtam lazák: megszólítód őket, hogy elnézést, válasz: Helló, srácok… meg hogy ez és ez a „problémánk”, válasz: relax…. A hajósok szennyesét kis golf kocsikkal szedik össze és viszik a mosodába, persze ez plusz kiadás, de máshol azért nem így „szállítják”. Vannak helyi árusok is hatalmas raszta hajjal, szakállal. Amúgy egyáltalán nem meglepő, ha sétálsz és jön veled szembe egy kikötői dolgozó és csak úgy megkérdezi: Hogy vagy? Vagy csak egyszerűen szép napot kíván.
Utolsó Rodney Bay-i napot strandolással töltöttük. A kikötőből kimotoroztunk a strandra, Laci bácsi inkább a csendes pihenést választotta és vigyázott a hajóra. Eddig is fürödtünk a tengerben pl. hajózás közben, de ez volt az első igazi homokos, pálmafás strandolásunk, ami a horvát sziklás partok után egészen más élményt adott. Olyan volt, mint a képeslapokon. A víz igazán meleg volt, nem voltak túl sokan se és lehetett kagylókat gyűjteni, ami nem volt olyan egyszerű, mert erős volt a hullámzás: mire kinéztem egy kagylót (persze szemüveg nélkül) jött a hullám és vitte magával.
Utolsó esténken az ARC-seknek rendezett buliba „szöktünk be”. Nem volt karszalagunk, de miután mondtuk, hogy mi is itt parkolunk, megkérdezte az „őr” a hajó nevét, mondtuk, hogy Ibex, erre mintha az összes hajó nevét tudná beengedett minket  A buli „tematikája” a karneváli hangulat köré lett felépítve, aki korán érkezett kapott maszkot/díszes tollas fejdíszt, nyaklánccal és egy adag csillámport a bőrére. Amin meglepődtünk (hisz magyarok vagyunk): minden ingyen volt! Nekünk biztos, mert az ARC-sek a nevezési díjjal már előre kifizettek úgy mond mindent, ez a mi esetünkben nem állt fent. Szóval ingyen volt vagy 3 féle sör, köztük pl. Heineken is, bor, és rum puncs is (ami nagyon finom volt) és az ásványvíz is. Ezen még nem is csodálkoztunk annyira, de láttuk, hogy itt bizony meleg kaját is osztogatnak. Volt sült hal, disznó oldalas, sült csirke, saláta, paella (fűszeres barna rizs) sült kukorica, és kukorica püré. Mindenki annyiszor kérhetett amennyiszer nem szégyellt. Volt élő zenekar ismét, ami nekem jobban tetszett, mint az előző esti. (táncolhatóbb volt, de nem adott olyan akusztikai élményt)
Hatalmas buli volt! Táncoltunk is Ricsivel rendesen, és előkerültek a katamarános magyarok is. Tánc közben odaszólt az egyikük, hogy látta a tér másik felén, hogy valakik nagyon rockiznak és gondolta, hogy magyarok :D Utána egy angol nő dicsért meg minket, hogy jól táncoltunk, de ami még viccesebb, hogy másnap reggel a fürdőből jövök ki és egy angol bácsi sétál oda hozzám, szintén azzal, hogy jól táncoltunk előző este, pedig aztán több százan voltunk a „buliban”.
Reggel szintén kávézó és kajavásárlás, víztartály feltöltés, mert az a terv, hogy pár napig nem kötünk ki, csak horgonyzunk. Ennek egyik oka, hogy sokkal kevesebb a marina a térségben, mint pl. a horvátoknál, ill. sokkal olcsóbb is. Felhúztuk a horgonyt és elindultunk délre. A szigetnek van két nagy hegye, amit úgy hívnak, hogy a Pitonok, mint két cici  Az út 3 óra volt és viszonylag esemény dús. Kaptunk egy kiadós esőt és találkoztunk egy delfin csapattal, játékosak voltak. A part mellett jöttünk és hihetetlen képet kaptunk: végig buja őserdő, a part mentén pálmafák; út közben eső, napsütés, szivárvány és száradó, gőzölgő esőerdő. Majd lesznek képek is. Aztán egy kis csónakkal megtaláltak a helyi emberek (Alan és Francis), hogy némi pénzért cserébe segítenének nekünk a környéken. Nekem rámenősnek tűntek, de érthető: nincs más megélhetési lehetőség. Elmondtuk merre tartunk, és mire a horgonyzásra került a sor, ismét megjelentek (dec.14.). Az öböl ahol álltunk igazán vadregényes, már-már romantikus volt. Cirpelt az esőerdő, daloltak a madarak.
Tehát elértük a Pitonokat, kb. 700 méter magasak, (reggel jó árnyékot adtak) de sokkal többnek látszanak, mert olyan hirtelen emelkednek ki a tengerből. Több hajó is horgonyzott mellettünk (bóján 50 helyi egységért). Ez a fajta „kikötés” úgy néz ki, hogy a hajó fenekét kötéllel kikötjük egy part menti fához, esetünkben egy pálmafához, az orrát egy kötéllel a bójához. Most a fához a helyi néger 14-15 éves fiúk kötötték a kötelet. Már messziről integettek és kiabáltak nekünk, hogy ők ide úsznak hozzánk és kiviszik a kötelet, hozzákötik a fához, (Ricsiben volt némi félsz, hogy vajon jól kötik-e ki, mert hát ez mégsem Európa, de nem volt vele gond), a fiúknak adtunk 10 helyi egységet és egy kis csokit, ők kértek volna még a parton lévő társaiknak is, de Ricsi nem adott. Ezt is azért kapták, hogy: 1) azért mégis, nekünk ez nem olyan nagy pénz, mint nekik, 2) ha nem így szerzik meg, akkor valahogy másképp mondjuk este….
Aztán megjelentek a motorcsónakos ürgék is, Francis-ék, akik rögtön túrát ajánlgattak nekünk az esőerdőbe: összesen 2 óra az út, ők kivisznek minket a partra, és vissza is. Elvinnének minket egy vízeséshez, egy meleg vizes vulkáni fürdőhöz és a sziget kénes vulkáni részére végül megnézhetnénk a kis falut. Ezt mind 10ezer forintért/fő, amiből végül is a férfiak alkudtak. Én személy szerint mentem is volna meg nem is. 1) nem igazán bíztam ezekben a helyiekben 2) jó lett volna megnézni az esőerdőt, de ott vannak a szúnyogok és még ki tudja milyen rovarok, kígyók 3) nincs igazán túracipőm, csak a téli bundás csukám, ami feltörte a lábam idefele 4) nincs szúnyog irtónk, eddig is csíptek, de szerencsére nincs bajunk  ne most legyen .Szóval reggel kilenckor indulunk a helyiek ladikjával…
Este éltünk a néger srácok azon szolgáltatásával, hogy némi pénzért felmásznak az egyik pálmafára és hoznak egy kókuszdiót, felvágják nekünk. Ricsi megint alkudott: jó, fizet, de kettőt hozzanak le nekünk. Hoztak is örömmel! A hajó végén kaptak egy deszkát és egy nagy kést, hogy fel tudják vágni. Nem lehetett könnyű feladat. A késünk éle ki is ment, így a pénz mellé megkapták azt is, egy kis csoki kíséretében. Hát nem aratott nagy sikert a kókusz lé, ami zavaros vízre emlékeztetett, a húsa pedig nem olyan intenzív, mint a bounty csoki, amin mi európaiak felnőttünk. A levét cukorral, lime-mal és rummal keverve fogyasztottuk, de így sem fogyott el minden.
Másnap reggel a Francis-ék hoztak nekünk ingyen (a túra árába biztos beépítették) meleg kenyeret és reggeli után a szomszédokkal kiegészülve elindultunk a túrázni. Ricsit megkértem, hogy azért a svájci bicskáját vigyük magunkkal. Öltözékem: rövidnaci, rá a szabadidőnadrág, sportcipő, így készülve fel a csúszó mászók ellen, a fejemre még a „töpe” kalap került. A fiúk a két nagy hátizsákkal, amiben a fényképezőgépek voltak úgy néztek ki, mint a tipikus turisták, de megérte, mert szép képek születtek. Alig 10 perc alatt beértünk a kis faluba (Soufriére), ahol már várt minket az igazán tiszta és klímatizált mikrobusz. Elindultunk fel a hegyre és végül megérkeztünk a helyi nemzeti parkba. Hmmm…ezt nem mondták Francis-ék. Nemzeti park, tehát nem macsatéval kell az utat vágni a vad őserdőben, volt kiépített turistaút. Az első állomásunk a kénes, gőzölgő vulkáni hegy volt, helyi túravezető mondta el, hogy mit érdemes róla tudni. Nem volt nagy szakasz, de elmondhatjuk, hogy megnéztük. Lett volna lehetőség, hogy vulkáni, fekete iszapba dagonyázzunk, Linda szerette is volna, de Ricsi mondta, hogy pici csigák lehetnek a vízben, ami a belekben megtelepedhetnek…itt majdnem vettem két kötött jamaicai kötött sapkát. Megkérdeztük az árát, darabja lett volna kb. 3 euró, de sajnos mikor Ricsi elővette a pénztárcáját és meglátta, hogy többet is kérhetett volna rögtön helyesbített, hogy ő nem karib dollárra gondolt, hanem amerikaira, így a két sapka rögtön 10ezer Ft lett átszámolva, mondanom se kell, hogy ott hagytuk a sapikat. Ismét a buszba ültünk és elindultunk a vízesés felé, ahol szintén voltak árusok és ugyanazt a sapkát kétezer forintért megkaptuk, a vízesés gyönyörű volt, de ez is kiépített volt, így nem volt olyan természet közeli az élmény. Tulajdon képen ennyi volt az őserdei túra. A kis falut még fél óra alatt körbe jártuk és megállapítottuk, hogy eléggé hajlik a harmadik világ felé, de mégis mindenki vidámnak látszik. Ez után visszamentünk a hajóra, ahol Katalinék kibúvárkodták magukat ez idő alatt. Felhúztuk a horgonyt és célba vettük: Marigot Bay. Az út ismét esős volt, ez a kikötő, ahol bóján álltunk hangulatos volt, de ennél nem több. Késő délután a 30 méterre lévő pici strandra kinéztünk, itt Ricsit rögtön megtalálta egy 6 éves forma helyi kis fiú (inkább, mint a nők), aki krikettezni hívta. Magyarázta a szabályokat, de valahogy mindig ő nyert. A marina este kihalt, a helyi bárokat nem tudtuk megközelíteni, mivel motorcsónakkal voltunk. Reggel tovább is álltunk és átjöttünk Martinique-ra. A szél sajnos szemből fújt, így nem vitorláztunk.

4) Ismét Martinique

Késő délután érkeztünk meg Anse de Arlet nevű faluba, ill. az öblébe, ahol horgonyoztunk két horgonnyal, mert olyan erősen fújt a szél (30 csomó), így ki sem tudtunk menni körülnézni. Csendes, pihizős esténk volt. Reggelre napsütötte időnk lett. Katalin kiúszott a partra mielőtt még felébredtünk, a faluból pedig kijöttek a szörfösök. Reggeli után kimotoroztunk a partra. Nem laknak sokan itt, a központban egy katolikus templom áll, előtte a gyönyörű homokos tengerpart. Beültünk egy pálmafás, homokos bárba inni egy hideg italt, utána megfürödtünk a tengerben. Ricsivel ketten visszamotoroztunk a hajóra, a többiek úszva jöttek. Ebédre Katalin készített egy frissítő ebédet: nagy tál saláta, kenyér és általa kevert avokádó krém. Mivel a többiek másnap (12.18-án) utaznak haza,ezért a következő állomásunk La Marin volt ismételten, innen könnyen eljutni a reptérre. Kikötés után mindenki elment a zuhanyzóba, a levegő már kellemes hőmérsékletű lett. Így vágtunk neki utolsó, közös vacsoránknak a Ti Toques étteremben. A vacsora és a koktél ismét nagyszerű volt, bár Ricsi már elég fáradt volt, nem aludt sokat az elmúlt napokban: sokat horgonyoztunk, ilyenkor egyik füle és szeme mindig nyitva, hogy minden rendben legyen a hajóval. A vacsora után már senkinek nem volt kedve tovább sétálgatni, ezért mindenki visszament a hajóra. Másnapra nem sikerült kocsit bérelni, így nem tudják a többiek utolsó napjukon megnézni a szigetet, ill. este kimenni a reptérre. Valószínűleg marad a taxis megoldás.
Reggel ismét meleg napra ébredtünk, reggelink után a többiek el kezdtek becsomagolni, Ricsi pedig alkudozni, hogy maradhassunk még a kikötőben egy napot.