10 óra tájban kötöttünk ki. Gondoltam, pont jó, a benzinkút biztosan nyitva lesz....hát tévedtem....a helyi erő, mely arab jellegű emberből állt, pisztollyal, gumibottal, és számlatömbbel, (szerintem ő lehetett a rendőr, tűzoltó, kikötőkapitány, és a polgármester is) irányítgatott minket a tankoló helyre. Közölte, hogy 11 kor nyit a kút, és ha nem alszunk, ott akkor nem is foglalkozna tovább velünk. Ezt mi nem is nagyon bántuk...mit lehet mit tenni, irány a kocsma...Kávé, sör, az érkezés örömére, majd irány a bolt. Ez a kis sziget akár egy rejtő regény alapja is lehetne. A fent említett vámos, a lassú, és szerintem beszívott pincér, a palacsintaárus lehetett volna akár Piszkos Fred is loboncával, de mégis méltóságteljes megjelenésével.

A csecse-becse árusok 60 körüli hippik, szóval igencsak egyedi hangulata volt a városkának, ahol letaposott homok utakon, egy pár biciklin, és Land Roveren kívül, más nem igazán volt. Visszamentünk a hajóhoz, a kutas srácok már vártak. Két huszon éves srác. Három nyelven sikerült előadni, hogy cirka 500 literre lenne szükségünk. Az egy eurós árat meg is beszéltük, majd elkezdtük a műveletet. Először a hajó tankját, majd a 14 kannát töltöttük meg, melyeket egyenként le sziloplasztoztunk, majd zacskóba leragasztottunk.

Ezek után illedelmesen elköszöntünk, és nekivágtunk a Gran Canariáig tartó másfél napos útnak, lezárván az első etapot, mely általában a nehezebbik az átkelés során. Ez a másfél nap már napi rutin szerint bonyolódott....Apu finomat főzött, rántott tonhalat, majd este ismét váltásban őrködtünk. Hajnal kötül már láthatóak voltak Las Palmas fényei, reggel pedig elénk tárult Gran Canaria teljes valójában. A sziget mellett valódi ajándék vitorlázásban lehetett részünk, 7-8 csomóval hátszélben hasítottuk a vizet egészen Puerto Rico kikötőjéig.